„Boccaccio művével egyszerre valósította meg
az ókori, középkori kisepikai műfajok szintézisét, s teremtett új műfajt: a
novellát. A szerző korai művei, valamint a középkori kisepikai elbeszélő
hagyományok jelentették a Dekameron elbeszéléseinek
előzményét, előkészítését.” – írják az iskolai irodalomkönyvek.
Nem csoda,
hogy ilyen felvezetés után a diákok nagy része nem olvassa el a Dekameron-t.
Szerencsére. Ha elolvasnák, hamar rájönnének ugyanis arra, hogy a régies
nyelvezet mögött meglehetősen pikáns kis történetek húzódnak, és ez biztosan
nem lenne jó hatással művelődésükre.
A Dekameron legtöbb története
Firenzében, és egy Firenze közeli, gyönyörű fekvésű kisvárosban, Fiesoléban
játszódik. A novellák közel hétszáz éve, 1350 körül íródtak, de beillenének
bármely mai szappanoperába is. Mivel előfordulhat, hogy mások is úgy jártak a
középiskolában mint én, saját átiratban, mai nyelven szeretném itt közzétenni
Boccaccio egyik gyöngyszemét.
A fiesolei pap története
Mint ahogy valamennyien
tudjátok, Fiesole, melynek dombját Firenzéből is jól láthatjuk, ősrégi és
nagyhatalmú város volt, így mindig is volt saját püspöksége és székesegyháza.
Éppen emellett a székesegyház mellett lakott birtokán a csinos monna Piccarda
két öccsével együtt. Az özvegyasszony, szemrevaló, fiatal hölgy lévén hamar
felkeltette a székesegyház papjának figyelmét, aki, ahogy telt s múlt az idő, olyan
őrült szerelembe esett, hogy már se éjjele, se nappala nem volt az égető
vágytól. Így egy nap, végső kétségbeesésében színt vallott hát érzelmeiről
monna Piccarda-nak, és kérte, hogy az szeresse őt viszont.
Sajnálatos módon azonban ez a pap nemcsak öreg, de rendkívül csúnya és
ellenszenves is volt, ráadásul meg volt győződve arról hogy neki bármit szabad,
így rámenősségét monna Piccarda nemcsak hogy nem szívlelte, de még jobban is
utálta mint a fejfájást.
Okos asszony lévén az
özvegyasszony kitérő választ adott a pap vallomására: - Uram, nagyon köszönöm
megtisztelő érzéseit, és én is viszontszeretem Önt. Ugyanakkor a mi
szerelmünket sosem szabad tisztességtelen irányba terelni. Ön az én lelki
atyám, ráadásul közel van az aggkorhoz, emiatt fontos hogy tisztességes és
erkölcsös életet folytasson. Én, mint özvegyasszony, szintén nagyon kell
vigyázzak jó híremre, így kérem ne vegye zokon, ha nem tudom Önt azon a módon
szeretni ahogy kívánná.
A papot sajnos ezzel sem
sikerült eltántorítani eredeti szándékától. Ifjonti lelkesedésében levelekkel és üzenetekkel bombázta az
özvegyasszonyt, ha pedig az megjelent a templomban, személyesen is zaklatta.
Monna Piccarda egy idő után megelégelte hát a kellemetlen ostromot, és úgy
döntött, olyan módon fogja a kellemetlenkedő papot lerázni, ahogyan az
megérdemli. Tervét legelőször két testvérével egyeztette.
Pár nap múlva az
özvegyasszony ismét elment a templomba. A pap, ahogy szokta, rögtön odalépett
hozzá, és bizalmaskodva elkezdte telebeszélni a fejét. Az özvegyasszony egy idő
után nagyot sóhajtott, és így felelt:
- Uram, ismeri a mondást, miszerint nincs az az erős vár, melyet ha
minden nap ostromolnak, be ne lehetne venni. Be kell valljam, végül velem is ez
történt. Addig-addig duruzsolt a fülembe, míg kedvességével levett a lábamról.
- Drágám, megmondom őszintén, csodálkoztam is hogy ilyen sokáig
tartottad magad, más asszonyokkal ilyen még nem fordult elő. Na de fátylat rá,
inkább azt beszéljük meg, mikor és hol tudunk találkozni. – válaszolta a pap.
- Ez igen fogós kérdés, uram. Férjem nincs, így bármelyik este ráérek,
viszont a házam nem túlságosan nagy, és ott van a két öcsém, akik éjjelente a
cimboráikkal járnak haza. Az öcséim ugyan felé sem néznek a szobámnak, így
biztonságban lennénk, viszont sem gyertyát gyújtani, sem hangoskodni nem lehet,
mert a szobámból minden mukkanás áthallatszik az övékbe, így nálam csak teljes
sötétségben és némaságban tudnánk együtt lenni.
- Drágám, emiatt ne vesztegessünk egy percet sem! – felelte mohón a
pap. – Intézd úgy hogy ma este nálatok együtt lehessünk, a jövőre pedig
kitalálok majd valami más megoldást.
Monna Piccarda ezután pontosan kioktatta a papot arról, hogyan és
mikor érkezzen a házba, majd hazament.
Volt ennek az
özvegyasszonynak egy szolgálója, aki már nem volt éppen fiatal, ráadásul igen
csúnya, torz ábrázattal áldotta meg a sors. Orra mélyen be volt lapítva, szája
lelógott, ajkai duzzadtak, fogai rendetlenek és nagyok, és mindehhez még
kancsal is volt, szeme folyton csöpögött, arcának színe pedig olyan sárgászöld
volt, mintha nem is Fiesoléban hanem Szenegáliában töltötte volna a nyarat. Ha
mindez nem lenne elég, még sántított is, és jobb oldala kissé le volt bénulva.
Rendes nevén úgy hívták hogy Leona, de kinézete miatt mindenki csak Leokádiának
hívta.
Szerencsére, bár külseje torz
volt, nyitott volt minden huncutságra, így amint az özvegyasszony hazaért,
rögtön magához hívatta, és így szólt hozzá:
- Drága Leokádia, ha adok neked
egy szép új inget ajándékba, megteszel nekem egy nagy szívességet ma éjszaka?
- Kedves Úrnőm, egy új ingért még a tűzbe is hajlandó vagyok beugrani!
- Rendben, - mondta az özvegyasszony. – Szeretnélek megkérni arra,
hogy ma este az én ágyamban hálj egy vendégemmel. Kérlek légy hozzá nagyon
kedves, de ügyelj arra, hogy meg se mukkanj, nehogy az öcséim meghalljanak.
- Hálok én akár hattal is, nemhogy egyel, drága Asszonyom. – felelte Leokádia.
Ahogy leszállt az este, a pap
a megbeszélt időben megérkezett, az ifjak pedig, ahogy előre megbeszélték, ott
voltak szobájukban és hangosan tettek-vettek. A pap ennek hallatán, ahogy korábban
leegyeztették, a sötétben csendben besurrant az özvegyasszony szobájába, ahol
Leokádia várta az ágyban. A pap, abban a hiszemben hogy az özvegyasszony
fekszik mellette, karjaiba ölelte Leokádiát, és némán elkezdte csókolgatni,
Leokádia pedig visszacsókolta. Így a pap végre birtokba vehette azt a
gyönyörűséget, amelyre már oly régóta vágyott.
Kis idő elteltével az ifjak,
ahogy előre megbeszélték, kiosontak a házból, és lementek a piacra, ahol
hihetetlen szerencse érte őket, a cimborák mellett ott találták a püspököt is,
aki a nagy melegben éppen egy kis hűsítő borozásra vágyott, így az ifjak az
egész társaságot meghívták a házukba.
- Uram, - mondták az ifjak néhány pohár bor után a püspöknek, – nagyon hálásak
vagyunk hogy elfogadta meghívásunkat a házunkba, és hálánk jeléül szeretnénk
Önnek valami nagyon érdekes dolgot mutatni. Kérem, fáradjon velünk a mások
szobába! – mondták, majd fáklyafénnyel megindultak mindannyian az özvegyasszony
szobájába.
A pap mit sem sejtve aludt az asszony
ágyában ruhátlanul, szorosan magához ölelve Leokádiát, amikor a püspök, az
ifjak és a teljes társaság betódult a szobába. A pap, első ijedtében és
szégyenében a takaró alá dugta a fejét, így a felháborodott püspöknek kellett
felszólítania arra, hogy nézze meg, kivel fekszik egy ágyban. A pap, amint
rájött hogy milyen csúnyán lóvá tették, hirtelen a világ legboldogtalanabb
emberének érezte magát...
Az ifjak a püspök kérésére
mindent részletesen elmeséltek, aki a teljes történetet hallva megdícsérte az
özvegyasszonyt azért, hogy olyan módon állt bosszút a papon, hogy annak közben
nem esett bántódása. Ezután 40 nap vezekelésre szólította fel a papot, aki a
valóságban viszont a szerelem és a bosszúság miatt ettől sokkal hosszabban
szenvedett, nem is beszélve arról, hogy még sokáig nem tudott kimenni úgy az
utcára, hogy a gyerekek ne kiabálnának utána: - Nézzétek, ez az aki Leokádiával
hált!
Így esett hát, hogy a csinos
özvegyasszony lerázta magáról a kellemetlenkedő pap tolakodását, miközben
Leokádia az új ing mellé még egy élvezetes éjszakát is nyert magának.
***
Tegye fel a kezét, aki elolvasta a középiskolában a Dekameront :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése