A zöld locsolókanna

   A kisfiú rémült tekintettel állt a kőfal tetején. Az úttestől mindössze egy méteres magasság választotta el, de ez az egy méter maga a megtestesült ismeretlen egy négy éves kisfiú számára. Egész teste remegett az izgalomtól, hasa ütemesen hullámzott ki és be ahogyan idegesen, fújtatva kapkodta a levegőt.

   A zöld locsolókanna ott feküdt az úttesten. Közel de mégis távol, mindössze egy méternyire, de egy másik világban, a veszélyes, nagy autók világában, ahova egy négyéves forma kisfiúnak még tilos az átjárás. Minden porcikája ugrásra készen állt, készen arra, hogy hősiesen megmentse a leesett kannát a nagy veszélytől, de közben világosan látszott az arcára írt otthoni intelem is: Ne menj ki az útra! A döntés hatalmas, a helyzet kétségbeejtő.

  Nővére a nagyok megfontoltságával, magabiztosnak tettetett tétovázással állt mellette. Az ő hasa nem hullámzott az idegességtől, teste sem feszült ugrásra készen, csupán tekintetében érződött a bizonytalanság arról, hogy ő sem tudja, mi a helyes megoldás. Végül győzött a józan ész, nem ugrottak. Az első kétségbeesés után összenéztek, majd kézenfekvő megoldás született. Hangos kiabálásba kezdtek: Mammaaaa! Mammaaaaaaaa! A „mamma” pedig kisvártatva megjelent, és némi rosszalló fejcsóválás közben felvitte a zöld locsolókannát az útról.

   Vannak dolgok az életben, amik kultúrától függetlenül minden országban ugyanúgy működnek. A „mamma” a biztonság, az úttest a veszély, a zöld locsolókanna pedig az önfeledt gyermekkor egyik legkedvesebb motívuma. És vannak elsuhanó pillanatok, amelyeket lehetetlen fényképezőgéppel megörökíteni. 

***
Neked mi a legkedvesebb gyerekkori játékod?