Iskolai történetek II. - Rózsa egyhúszért

   Már jócskán benne jártunk a decemberben. Firenze utcáit egyre gyakrabban mosta eső, napi kellékké vált az esernyő és a gumicsizma az iskolába járáshoz. Különleges hangulata van ilyenkor a városnak. Az eső áztatta macskakövek esténként fényesen ragyognak az adventi fényekben, a páratartalom sosemvolt trópusi időket idéz, de napsütéses délutánokon nyugodtan ebédelhetünk kabát nélkül is egy kellemes, nyitott teraszon, nyirkos csontjainkat melengetve.

   Ahogy múltak a hetek, egyre jobban megismertük a csoporttársakat és a tanárokat is, és az órák is egyre kellemesebb, barátiasabb légkörben teltek. A nigériai fiú szinte mindig aludt. A mauríciuszi lány még mindig nem mondott ki egy teljes olasz mondatot sem hangosan. A litván lány továbbra is minden órára megcsinálta a házi feladatot. Az iráni lány mindig elkésett. De szépen lassan, tanáraink hatalmas lelkesedésének köszönhetően mégis mind egyre jobban és jobban kezdtük érteni és használni a nyelvet.
   A hétfő a 65 év körüli, mindig elegáns, németesen szigorú de olaszosan barátságos Graziella napja volt. Nála jobban senki nem tudta a nyelvtant elmagyarázni. Ezen a decemberi esős hétfőn, az óra elején Graziellának megcsörrent a telefonja. Pironkodva felvette - ilyen baki mégsem szokott vele előfordulni -, sietve elintézte a beszélgetést, majd mentségképpen, miközben visszatette a telefont a táskájába, hozzátette hogy születésnapja miatt köszöntötték fel. 

   Elővettük a tankönyveket és belebonyolódtunk kétféle múltidő összehasonlításába. Feladatmegoldás következett. Graziella ránézett a litván lányra a helyes válaszra várva. De Diana nem jutott szóhoz, mert Natia, a grúz szirén hangosan felkiáltott: "Scuza!" - emelte magasba mutatóujját. Mindenki feléfordult. "Mondanom kell valamit Ildikónak!" Graziella értetlenül nézett, akárcsak Ildikó. Azt hittük, nyelvtani kérdése lesz, de Natia felpattant, kézenfogta Ildikót és kihúzta a teremből. Napirendre tértünk az eset felett és tovább folytattuk a múltidős példákat. Kisvártatva Ildikó és Natia visszajöttek a terembe. Ismét folytattuk a feladatokat, de hamarosan Natia mutatóujja ismét a magasba lendült, egy újabb hangos "scuza"-val egyetemben. Láthatóan mindenki arra gondolt, mennyire neveletlen ez a viselkedés. Graziella - mégiscsak felnőttképzésen vagyunk - türelmesen szót adott neki, Natja pedig közölte hogy neki még mindig megbeszélendője van - mégpedig velem. Még meglepődni sem volt időm, már kint találtam magam óra közepén a folyosón, ahol Natia izgatottan elmagyarázta, hogy Graziellának születésnapja van és mindenképpen vennünk kell neki valami ajándékot, most rögtön.

   Hirtelen megértettem, miért nyomott Ildikó a kezembe 5 eurót kifelé menet. Natia lelkesedése rám is átragadt (általában olyan virgonc mint egy kölyökkutya), így ahogy voltunk, kabát nélkül kiszaladtunk az utcára és az öt eurót lobogtatva elkezdtünk mindenfelé futkorászni. Szaladtunk jobbra, szaladtunk balra a csepergő esőben, közben vihorászva a helyzet abszurditásán, végül berobogtunk egy könyvesboltba, lerohantuk az eladót hogy merre vannak az üdvözlőlapok, futtában kiválasztottunk egyet, majd kifizettük a 3,80-as uzsorás árat a pénztárnál. De ez nem volt elég. Natia tovább húzott a Dóm felé, hogy vegyünk virágot is. Szerencsére ott mindig találni néhány filippínót, akik hosszú szárú vörös rózsacsokrokkal keringenek. Általában az a szokásuk, hogy a sétálgató nők kezébe nyomják a rózsát, majd amikor azok a meghatódottságtól elérzékenyültek akkor gyorsan elkérnek két-három eurót, megemlítve az otthoni éhes szájakat. Mivel szorult helyzetben, idő- és pénzhiányban szenvedtünk, gyorsan odaszaladtam az egyik árushoz és a kezébe nyomtam a megmarat egy euró húsz centünket, míg Natia kikapott a kezéből egy szép rózsát. Vihogva, tört olaszsággal közöltük vele, hogy nagyon kell nekünk a rózsa de nincs több pénzünk, nézze meg, se kabátunk, se táskánk, még a zsebünk is üres, így végül szegény filippínó némi hezitálás után bólintott egyet hogy ok, csak menjünk már. 

   A megpróbáltatások ezzel nem értek véget. Az üdvözlőlapot meg kellett írni, de nyelvtudásunk nem volt még elég biztos ehhez a feladathoz. Minden mindegy már alapon, szociális láncaimat ledobva felbuzdítottam hát Natiát, hogy menjünk be egy másik csoportba és kérjük meg az ottani tanárt, hogy segítsen a megfogalmazásban. 

   Biztosan el tudjátok képzelni, mennyire meglepett fejet vágott az idős tanárnő, a fekete ghánai fiú és a két indiai csadoros nő, amikor berontottunk a termükbe és kézzel-lábbal elmagyaráztuk hogy azonnal meg kell írnunk egy képeslapot. Szerencsére az idős tanárnő vette a lapot, felállt, majd felírta a táblára a helyes szöveget, sőt még el is magyarázta hozzá gyorsan a nyelvtant, amíg mi lemásoltuk a mondatokat. 

   Végül a mi termünkbe is ugyanezzel a lendülettel tértünk vissza, és Natia, megint félbeszakítva a mondatot, minden hezitálás nélkül rögtön odament Graziellához és átadta neki a rózsát, hangosan boldog születésnapot kívánva.
   Graziellában, ott a táblánál állva, szemmel láthatóan összecsaptak a német és az olasz erők. Anyai oldalról származó német fele nem engedhette meg magának, hogy túlságosan meglepődjön vagy elérzékenyüljön, míg szentimentális olasz vére érezhetően meghatódott a kicsit furcsa, de mégis nagyon kedves gesztuson. Végül a német oldal győzött, kedvesen megköszönte a rózsát és a köszöntést, majd tovább folytattuk a múltidős teszteket, miközben azért még mindenki aláírta a képeslapot.
   Este, hazafelé menet az utca túloldalán láttam meg Graziellát a félhomályban. Egyenes háttal, határozott léptekkel sietett hazafelé, a hosszú rózsát úgy tartva maga előtt, mint egy győzelmi zászlót. Ahogy befordult a sarkon, az utcai lámpa fénye egy pillanatra megvilágította arcát és látni engedtette visszafogott, de nagyon egyértelmű büszke félmosolyát.
   Úgy döntöttem, megtanulom Natiától a leckét, és időnként én is neveletlen leszek akkor, amikor nem illik. Megéri. 

Iskolai történetek III. - hamarosan jön :)